Segítség: egy igazi szófosó a kollégám!
Ismerős az a kolléga típus, akinek egész nap be nem áll a szája? Nem? Hát, nagyon szerencsés vagy… Aki valaha ült már egy irodában olyan emberrel, aki szinte még levegőt sem vesz, és minden gondolatfoszlányát megosztja másokkal, tudja, hogy miről beszélek. Mit tegyünk, hogy egy vérbeli szófosóval állunk szemben?
Majdnem minden munkahelyen megtalálható, ráadásul, ha újonnan kerülsz egy munkahelyre, nagyon könnyű beleesni a csapdájába. Eleinte nagyon örülhetsz neki, hogy milyen barátságos, hiszen egy ennyire nyitott kolléga megkönnyítheti a beilleszkedést. Gondolod te. Valójában egy igazi kártékony típus, aki könnyen őrületbe kergethet, ha nem vagy elég határozott vele szemben. Ráadásul, mivel minden szabad percedet lefoglalja, így a többiekkel sem lesz lehetőséged összebarátkozni.
Több munkahelyemen is találkoztam már szófosóval. Az egyik ilyen esetben szerencsére nem ültünk egy légtérben, de őt persze ez nem igazán zavarta abban, hogy megossza velem életének minden apró kis történését, gyerekkorának emlékeit, vagy csak szimplán bármely pillanatban felröppenő gondolatait. Váratlanul jelent meg, odaállt az asztalom mellé, és csak mondta és mondta. Igazából az sem érdekelte, hogy ha rá se pillantottam, és pár ühü-ühü közepette minden idegszálammal a monitoromra próbáltam koncentrálni, és minél hangosabban verni a billentyűzetet, hátha leesik neki, hogy tipli van. Persze másokkal is ezt csinálta, nem én voltam az egyedüli kitüntetett.
Először türelmesen hallgattam, gondoltam, hátha egyszer a végére ér, és kifogy a mondandóból. Egy idő után rájöttem, hogy ez SOHA nem következik majd be. Elkezd mesélni egy történetet, majd arról közben eszébe jut valami, arról is valami, és így tovább. A történeteknek se füle se farka, soha nincs konklúzió, egyszerű szócséplés a dolog, a legidegesítőbb formában.
Hogy miért fogy egyre az ember türelme, ha ilyen emberrel találkozik? Először is: senki sem szeretne azért túlórázni, mert egy kollégájának a zagyva történeteit hallgatja. Bár, én tovább mennék, ha valakinek érdekel a mondanivalója, akkor sem szeretnék azért túlórázni, mert a munkaidőmet a feladataim befejezése helyett sztorizgatással töltöttem. Természetesen kivételt képeznek ez alól azok az esetek, amikor egy kollégának valóban van valami komoly problémája, ami még eléggé friss, és átmenetileg egy segítő jobbra van szüksége. A másik probléma a szófosókkal, hogy őket abszolút nem érdekli, hogy amiről beszélnek az a másik számára izgalmas vagy sem. Nulla empátiával rendelkeznek, igazi vámpírok, abból gyűjtenek erőt, hogy a véget nem érő szófosásukkal leszívják minden energiádat.
A második szófosóval – remélem ő volt az utolsó is egyben – sajnos egy szobában kényszerültem tölteni a napjaimat. Ő egy igazi problémagyáros volt, minden apró dolgot felfújt, és problémát látott ott is, ahol nem volt. Persze eleinte próbálsz tanácsokat adni neki, de a problémák gyártásánál csak a kifogások sorolásához értett jobban. Így probléma volt dögivel, megoldás meg sehol. Szerinte. Napi szinten felsorolta a munkahelyi feladatait, mivel mi a gond, mit hogyan próbál orvosolni. Egy egyszerű e-mail megírása is akár órákba telt számára. Mindeközben teljesen ki volt borulva, hogy ő mennyire túlterhelt, és hogy mennyit kell mindig túlóráznia. A másik kedvenc témája az ételallergiája és az emiatt alkalmazott étrendjének részletes taglalása volt. Töviről hegyire elmondta, hogy aznap, tegnap, múlt héten, múlt hónapban mit evett, mire allergiás, hogy hol vásárolt be és hogy hánykor, mikor hogyan készítette el magának reggelijét, ebédjét, uzsonnáját, tízóraiját és vacsoráját. Persze elég fura volt, hogy a nagy ételallergiája közepette napi szinten falta a habos süteményeket, de hát inkább nem firtatta az ember, örült, ha pár percre csendben maradt. Pár hónap elteltével már többet tudtam róla, mint a tulajdon barátaimról, de nem csak róla, hanem a tesójáról, anyukájáról, anyukájának élettársáról, tesójának aktuális barátnőjéről, annak gyerekeiről stb. Hogy miért nem szóltam neki? Hát, hiába szólt neki az ember, egyszerűen nem érdekelte. Bár nem szeretek zenét hallgatni munka közben, de megkerestem otthon a legnagyobb – értsd jól: leglátványosabb – fejhallgatómat, és abban próbáltam túlvészelni a napokat, de ez sem érdekelte. Az integetős módszert választotta, és csak beszélt és beszélt. Az egyetlen szabadulást a költözés jelentette. Azt is titokban, a tudta nélkül követtem el, nehogy a végén még utánam jöjjön.
Ami mindkét esetben nagyon szomorú volt, hogy miután nem boldogultam magam az esetekkel, jeleztem azt a közvetlen felettesemnek, közös főnökeinknek. Tegye fel a kezét, aki szerint bármelyik főnököm csinált volna bármit. Ők is tisztában voltak a helyzettel, őket is idegesítette és zavarta, de nem tettek semmit. Bár azt gondolom az ő hatáskörük lett volna megregulázni az illetőket, de nem történt semmi.
Ha legközelebb ilyen emberrel találkoznék, azt hiszem inkább már jó előre magamra haragítanám. Határozottan, ha kell, akkor bunkóm is megmondanám nekik, hogy legyenek kedvesek befogni. Hogy ez milyen hatással lenne a munkára? Valószínű nem túl pozitív, mivel a közös feladatok, projektek végzése nem igazán kellemes és hatékony egy ilyen negatív hangulatban. Csapaton belül amúgy sem jó, ha van egy ilyen ellentét két ember között, szóval igazi megoldás valójában nincs. Vagyis én eddig nem találtam.
Ha valakinek esetleg van bármi ötlete, ossza meg velünk a hello@profi-oneletrajz.hu e-mail címen.